James Potter és a Morrigan-háló (befejezetlen és szerkesztetlen) – 1. rész

Üdv újra, kedves olvasó!

 

Ha itt vagy, akkor már nyilván tudod, hogy úgy döntöttem, határozatlan időre elhalasztom a negyedik James Potter regény befejezését. Ez a döntés hosszas tipródás után született, és – képzelheted – nagyon nehéz volt meghozni. Elmondhatatlanul élveztem ezeket a történeteket. Ha már a kezdetek óta velünk vagy, akkor valószínűleg te is tudod ezt, és bizonyára magad is szeretted (ki jobban, ki kevésbé) a meséket. Talán mondanom sem kell, hogy az ok, amiért legalábbis egy időre félreraktam a James Potter világát, viszonylag egyszerű. Szeretnék a megélhetésért írni, és megbízható források (köztük közületek is páran) felvilágosítottak a sajnálatos tényről, hogy amíg a nevem olyasmihez kötődik, ami – jobb szó híján – csupán egy fanfiction gyűjtemény, egyetlen kiadó vagy irodalmi ügynök sem fog komolyan venni.

Egy ideje küzdöttem ezzel, és biztos vagyok, hogy sokatoknak ugyanannyira nem tetszik ez a helyzet, mint nekem. Elvégre a James Potter ernyője alatt megírtam több regényt, és több százezer (talán több millió, a fordításokat is beleszámítva) rajongót szereztem világszerte. Mégis, tagadhatatlan, hogy bármennyire is csodálatos és elképesztő volt ez a kaland, egész egyszerűen nincs rá mód, hogy innen pozitív eredménnyel próbáljak kikerülni az „értékelt irodalmi közösségbe”.

Ezért hát, az írás iránti szeretetem arra sarkallt, hogy félretegyem néhány kedvencemet.

Sajnálom, hogy meg kell tennem, még ha csak ideiglenesen is, hiszen sokatok olyan hűséges és bátorító volt. Megérdemlitek, hogy megtudjátok, mi történik Petrával és Jamesszel. Meg kell tudnotok, mi történik a világban a „Leleplezés” utáni időkben. Veletek együtt én is szeretném látni, mi lesz Scorpius, Rose, Ralph, Zane és James sorsa. El akarom nektek mondani, ki lesz az új igazgató Merlin idő előtti elhalálozását követően. El szeretnélek vinni titeket a különös temető-álom valóságába, hogy együtt derítsük ki, mi történik igazából, és mit is jelent az egész. El akarlak titeket vezetni az utolsó könyv utolsó oldaláig, ahol még egyszer, utoljára láthatjuk a szegény, elveszített Lucyt, és talán (de csak talán) egy igazi boldog végre lelünk.

Azonban egyelőre nem tehetem, és ezért bocsánatot kérek.

Nem ajánlhatok mást, csak ezt a kis ízelítőt. Ez a James Potter és a Morrigan-háló befejezetlen eleje. Nem tökéletes, de a magam részéről elégedett vagyok vele. Nagyon izgalmasnak tartottam (és tartom még most is), ahová a sztori tart. Nem lő le sokat, de mutat majd néhány (remélhetőleg) érdekes utalást, merre is halad a történet, és mivé bontakozhat ki. Remélem, elolvassátok, és alig várom, hogy miféle spekulációkat hoztok ki belőle.

És talán, majd ha már kiadott köteteim sorakoznak a helyi könyvesboltok polcain, ha egyszer tényleg eljön ez a nap, talán visszatérünk a befejezetlen meséhez, és újra felvesszük az elejtett szálat. Talán frissen, újult erővel folytatjuk. Akkorra valószínűleg már jobb író leszek, és ez a történetnek csak az előnyére válhat. Addig is, mint mindig:

Előre és tovább!

 

Baráti tisztelettel:

G. Norman Lippert

James Potter és a Morrigan-háló

(befejezetlen és szerkesztetlen)

 

 

Írta: G. Norman Lippert

J. K. Rowling világa és karakterei alapján

 

 

 

A hosszú, lapos hajó némán hasította a ködöt, csupán a testének verődő hullámok keltettek zajt. A hajó nyomába nem szegődtek sirályok, a szemek elől eltakart part irányából sem hallatszott vijjogó szavuk. A sűrű ködön még a napfény sem hatolt át. A fagyos csend lepelként nehezedett az ólomszínű tengerre.

Az orrban négy sötét köpenyt és csuklyát viselő alak állt. A szél szakadatlanul tépte, rángatta a ruhákat. Az egyik alak, aki valamivel alacsonyabb és vékonyabb volt a többinél, hirtelen a fejéhez kapta a kezét, nehogy lecsússzon a csuklyája. A tompa fény egy pillanatra megvilágította arcát, melyen fiatalsága ellenére feszült figyelem ült, sötét haját koponyájára lapította a nehéz kámzsa.

- Meddig tart az út? – kérdezte, akaratlanul is suttogóra fogva hangját.

- A dagálytól függ – felelte a mellette álló férfi. – Csak szorosan tartsd magadon a köpenyed, James, és ne feledd, amit a mólón mondtam!

A fiatalember, James bólintott, ahogy gondolatban még egyszer átfutott apja instrukcióin. Nem egészen értette, hogyan is működik a dolog, leszámítva, hogy a köpenyek valamiféle bűbájjal vannak átitatva. Elrejtik a viselőjüket a hajó meglehetősen erőteljes, és nem kevésbé titokzatos mágiája elől. Ez volt az egyetlen közlekedési mód az Északi-tenger eme feltérképezetlen régiójában, melyet a szellemhajónak egy átok következtében újra és újra meg kellett tennie üresen, de legalábbis csupán olyan utasokkal, akik viselték a varázsköpönyegeket. Ha csak az egyik köpeny is lekerülne viselőjéről, a hajó azon nyomban elsüllyedne, akár egy darab kő, magával rántva minden rajta lévőt a tenger feneketlen mélyére.

James hátrapillantott válla fölött, és végignézett a hajó hosszán. Középtájon, valamivel kiemelkedve a köd szürke masszájából, ott állt az apró kormányoskabin. Lámpái sötéten és törötten lengedeztek. Odabent a kormánykerék megállás nélkül forgott szabadon, senki sem irányította. A fedélzet hátborzongatóan nyikorgott, ahogy a hajó a hullámokon bukdácsolt. James megrázkódott, aztán inkább ismét előre fordult, és alig várta, hogy az út – vagy, ami azt illeti, az egész küldetés – minél hamarabb véget érjen.

A legnagyobb köpenyes megemelte szakállas állát.

- Ott van – szólt mély hangon.

James hunyorogva nézett el a hajóorr felett. A ködfüggöny mögül egy hatalmas, szögletes alak kezdett kibontakozni, majd lassanként felvette egy óriási, lapos tetejű, mindazonáltal szinte teljesen jellegtelen torony formáját. Alapjai egybefolytak a sziklás kiszögellésekkel és barlangokkal, melyeket folyvást ostromoltak a hullámok. Az Azkaban volt, az egész varázsvilág legszigorúbban őrzött börtöne. James tisztában volt a helyről szóló legendákkal. Egyesek úgy vélték, a börtön nem is egy sziklás szigeten áll, hanem egy varázslat által szabadon lebegő hegytetőn, melyet egyenesen a Himalája csúcsáról törtek le. Mások szerint a börtön igazából nem is az Északi-tengeren volt. Ők úgy vélték, a titokzatos köd valójában azért kell, hogy elrejtsen egy portált, ami egy feltérképezhetetlen, feneketlen, földmélyi tóhoz vezet, mely elveszett az időben, és amelyet egy elfelejtett korból megmaradt, szörnyűséges leviatánok őriznek. Olyanról is szólt a fáma, hogy ezeknek a behemótoknak olyan varázslatos pillantásuk van, ami képes hipnotizálni az embereket, akik így önszántukból ugranak bele a szörnyetegek szájába. James nemigen hitt a rémséges tengeri szörnyekről szóló legendákban, de azért biztos, ami biztos, inkább nem pillantott a tenger mélye felé.

Ahogy a szellemhajó közelebb ért a börtönhöz, mély visszhang csatlakozott a hullámok dörgéséhez: tompa moraj, mely mintha egy vizet gurgulázó kőtorokból szakadt volna fel. Ezen a hangon is túl azonban valami sokkal rosszabb hallatszott – egyfajta éles, fájdalmas rikoltozás, mely a szél erősségétől függően emelkedett és süllyedt.

- Minden rendben – szólt a szakállas a torony csúcsán pislákoló zöld fény irányába biccentve. – Már viszonylag.

- Tudom, hogy érted, Titus – bólintott James apja. Harry Potter a torony felé emelte arcát, és hagyta, hogy bőre a sápadt, zöld fényben fürödjön. Sebhelye most alig látszott kusza hajtincsei alatt. – Titokban mindig meglep, mikor a zöld jelzést látom. Még sosem láttam, hogy a jelzőfény a veszélyre figyelmeztető vörös fényben égne, de ezen a hajón nagyon is el tudom képzelni. Lehet, hogy ez a hely elengedhetetlen, de az biztos, hogy nem túl kellemes.

- Mi ez a szörnyű zaj? – kérdezte a negyedik férfi. Amerikai akcentussal beszélt, ami, ahogy egyre idegesebb lett, csak még jobban kihangsúlyozódott. James felpillantott rá, és látta, hogy a férfi keskeny orra kitágult az undortól. Egyik hóna alatt egy széles karimájú kalapot szorongatott, másik kezében pedig egy hosszú, fekete seprűt.

- A zaj? – kérdezett vissza Harry, mintha neki eddig fel sem tűnt volna. – Ó, csak a barlangokba betóduló tengervíz. Dagály idején a legrosszabb viharok mennydörgését idézi. Remélem, nem zavarja túlzottan, Mr. Quizling.

Az amerikai hunyorogva összeszorította a száját. Nem felelt Harry kérdésére, de nem is tett fel újabbat. James ennek örült. Ő ugyanis tudta, hogy a zajokat nem egészen a barlangokba beáramló víz okozza, elvégre ez az Azkaban. A hullámok moraja és dörgése mögött, a börtön sziklaalapjának legmélyéről is kihallatszott a dementorárok éles sikolya. A dementorok árnyéklények voltak, az emberi nyomorúságon élősködő paraziták. Valaha ők voltak az Azkaban őrei, de aztán megbízhatatlannak lettek ítélve, mivel utolsó napjain a Sötét Nagyúr, Voldemort oldalára álltak. Ezért réges-régen az Azkaban legmélyebb árkába száműzték őket, ahol örökre bebörtönözve, őrjítő éhségtől gyötörve tengetik napjaikat. Fájdalmas, elkínzott rikoltásaiktól végigfutott James hátán a hideg.

- Nem értem, miért nem hoppanálhattunk közvetlenül a börtönbe – szólalt meg újra Quizling, talán egy kicsit hangosabban is a kelleténél. – Ez az egész nevetségesen szakszerűtlen. Nálunk, az Államokban, egyáltalán nem így folynak a dolgok.

- Nem hoppanálhatunk a börtönbe – válaszolta Titus Hardcastle merev türelemmel – ugyanabból az okból kifolyólag, amiért a foglyok sem hoppanálhatnak ki. Maga szakszerűtlenségnek hívja, Mr. Quizling, mi biztonságnak.

- A köd az oka, uram – tette hozzá Harry. – Mint arra, gondolom, már rájött, nem természetes képződmény. Ősi, mágikus eredetű, tele különféle rontásokkal és átkokkal. Ha egy közönséges hajó megpróbálna átkelni rajta, az iránytűje megbolondulna, a kormánylapát pedig magát irányítaná. Ha egy boszorkány vagy varázsló megpróbálna dehoppanálni a ködön át, ugyanott bukkanna fel, ahonnan elindult, vagy rosszabb, valahol a tenger mélyén. Ezek talán elavult módszereknek tűnhetnek önnek, Mr. Quizling, de kiválóan működnek. Azkabanból megszökni elméletileg lehetetlen.

- A gyakorlat mást mutat – vonta fel a szemöldökét Quizling. – Vegyük például az amerikai varázslóbörtönöket. Nem egy akad köztük, amelyekből még soha sem szöktek meg. És ehhez nem kellett se földmélyi tó, se szellemhajó, se elátkozott köd.

Hardcastle jelentőségteljesen megfeszítette vállait.

- Majd meglátjuk, ugyanez lesz-e a helyzet ezernégyszáz év múlva is – morogta.

- Már majdnem ott vagyunk – szólt Harry.

Hűvös légáramlat söpört végig a hajón, ahogy közeledtek a torony lábánál tátongó sötét barlanghoz. A hullámverés mennydörgő robaja fojtott dübörgéssé szelídült, ahogy a hajó besiklott a hasadékon belüli nyugodtabb vízre. A falon lévő ősi tartókon lámpások lógtak, melyek alig észrevehetően pislákoltak, miközben a hajó elhaladt mellettük. Egy perccel később kőmóló tűnt fel, amit csupán egyetlen fáklya fénye világított meg. Ahogy James hunyorogva jobban megnézte, már azt is ki tudta venni, hogy a fáklyát egy vastag, fekete köpenyt viselő, nagyon sovány varázsló tartja a magasba. A mellkasán keresztbefutó övön jelvény csillogott, és mintha valamiféle fémsisak lett volna a fején.

- Neveket – visszhangzott végig a varázsló rideg hangja a tükörsima víz fölött.

- Potter, Harry és Hardcastle, Titus, aurorok – kiáltotta vissza Harry késedelem nélkül. – Potter, James és Quizling, Monroe, szemtanú és bíra.

A mólón álló varázsló nem felelt, amit James jó jelnek könyvelt el. A férfi vézna volt, akár egy csontváz, de a fáklyát tartó keze hatalmasnak tűnt. A mogorván meg-megránduló állától eltekintve az arcát teljes egészében eltakarta a sisak.

A szellemhajó oldalra fordult, mikor közelebb ért a mólóhoz, majd hangtalanul kikötött kötelek vagy horgony nélkül. Négy utasa némán szállt partra.

- Ő itt Mr. Blunt, az Azkaban fő ügyintézője – mutatta be Harry a mólón ácsorgó varázslót.

- Örvendek – szólt James tétován. Quizling elsétált mellette, menet közben hátralökte köpenye kámzsáját, és fejébe nyomta széles karimájú kalapját.

- Mr. Blunt – biccentett mereven, majd olyan váratlanul nyújtotta előre a kezét, mintha le szeretne döfni vele valakit. – Az Amerikai Egyesült Államok üdvözletét hozom.

Blunt szeme lassan Quizling kinyújtott kezére ereszkedett, de nem mutatta jelét, hogy viszonozni szeretné a gesztust. Ehelyett a tekintete lassan ismét feljebb siklott, s ezúttal a férfi bal kezében lévő seprűn állapodott meg.

- Attól tartok, azt be kell szolgáltatnia, és magyarázatot kell adnia az ittlétére, Mr. Quizling – mondta Blunt hűvös udvariassággal. – Minden seprűt, zsupszkulcsot, pálcát és egyéb mágikus kelléket be kell jelenteni, ha a körzetbe hozzák. A torony területén pedig nem megengedett a seprű, uram. Felteszem, nem kell elmagyaráznom, miért.

Quizling leeresztette kezét, majd arcán nyilvánvaló ingerültséggel Harryre pillantott. Mikor látta, hogy onnan nem remélhet támogatást, visszafordult Blunthoz, és száját fagyos mosolyra húzta.

- Persze. Természetesen. Eléggé sietek, Mr. Blunt, terveim szerint a látogatást követően azonnal visszatérek a követségre. Bízom benne, hogy biztonságos seprűn repülni ebben a ködben.

Blunt semmitmondóan felvonta a vállát.

- Én nem a „biztonságos” szót használnám, de igen, lehetséges keresztülnavigálni a seprűt a ködön. Most viszont, uram, ha kérhetem…

Blunt előrenyújtotta bal karját, míg jobbjával még mindig a fáklyát tartotta a magasba. Quizling türelmetlenül felsóhajtott, majd átadta a seprűjét. Blunt a karja mellé fogta azt, egy darabig vizsgálgatta, végül biccentett magának. A móló széle felé fordult, a seprűt a válla fölé lendítette, akár egy dárdát, aztán fürgén kihajította a víz fölé.

- Hé! – töltötte be az alacsony barlangot Quizling kiáltásának visszhangja.

James hegyezte a fülét, hátha meghallja a csobbanást, mikor a seprű a sötét vízbe esik, de az csak nem jött. Blunt mereven elmosolyodott.

- Semmi gond, Mr. Quizling – nyugtatta a férfit Harry. – A seprűjét biztonságban eltárolják, amíg vissza nem térünk. – Ezután Blunthoz fordulva hozzátette: – Mr. Hardcastle és én kezeskedünk az úti társainkért. A pálcáinkon kívül nincs nálunk más varázstárgy.

Blunt lassan bólintott.

- Akkor erre tessék! A pálcák maradjanak a zsebben, és vigyázzanak, hova lépnek!

James az apja és Titus Hardcastle között indult meg, utóbbival a háta mögött. Érezte a barlang sötét, hűvös nyomását maga körül, így kimondhatatlanul örült, mikor Blunt átvezette a társaságot egy alaposan lezárt ajtón, egy sokkal jobban kivilágított, kanyargós lépcsőre. A repedezett kőfalon lámpások sorakoztak, a lépcsőfokok tükörsimák voltak, és ködpárától csillogtak. A hullámok zúgása még itt is állandó alapzajnak hatott.

Ahogy haladtak felfelé, James fojtott hangon azt kérdezte apjától:

- Ez az egyetlen bevezető út?

Harry hátrapillantott rá, aztán biccentett.

- A tornyot egyetlen bejárattal tervezték. A falai mindenhol tíz méter vastagok, ablakot sehol nem találsz.

James nagyot nyelt. Hátborzongató klausztrofóbia nehezedett a vállára és szorította össze a torkát, ám az apja rámosolygott.

- Ne aggódj! – mondta. – Előbb végzünk, mint képzelnéd, aztán már megyünk is haza, a Marble Archra. Büszke vagyok rád, amiért eljöttél.

James minden lelkesedés nélkül bólintott. Egy hete, mikor először kérdezték meg tőle, nem jönne-e el az Azkabanba, hogy azonosítsa a bűnözőt, akit az apja elfogott, meglehetősen izgalmas kalandnak hangzott a dolog. Albust majd megette a sárga irigység, így hát James, természetesen, azonnal igent mondott. Most viszont, ahogy a keskeny lépcsőn lépdelt egyenesen az Azkaban szívébe, szívesen helyet cserélt volna az öccsével.

A hátán végigfutott a hideg.

- Bárcsak Zane és Ralph is itt lehetnének – motyogta, remélve, hogy csak az apja hallja. – Elvégre ők is ott voltak New Amsterdamban a Leleplezés éjszakáján. Ugyanannyit láttak ők is, mint én.

- Sajnálom, James – felelte halkan Harry. – Ők még az Államokban vannak. Épp elég nehéz volt elintéznünk, hogy te eljöhess. Ha csak a Mágiaügyi Minisztérium lenne érintett, minden sokkal egyszerűbb volna.

James tudta, az apja hogy érti. A kérdéses fogoly amerikai volt, noha Londonban kapták el. A nemzetközi törvények kimondják, hogy az amerikai varázslóbíróság egy képviselőjének jelen kell lennie a kihallgatásán. Quizling, a fogoly ügyét kapó amerikai bíra nem szívesen ment bele, hogy James velük tartson. Szerencsére a Nagyköveti Kapcsolatok Hivatala formális kérelmet nyújtott be a Nemzetközi Varázsrendőrségnek, azt állítva, hogy James tanúvallomása elengedhetetlen a fogoly bűnösségének, avagy ártatlanságának megítéléséhez. Beleegyeztek a kihallgatásba azzal a feltétellel, ha Quizling bíra azonnali hatállyal felfüggesztheti azt, amennyiben úgy tartja, hogy „kliensét” méltánytalan bánásmódban részesítik.

A csapat végül elért egy másik ajtóhoz, mely előtt egy nem túl tágas tér terült el, két oldalán pedig zöldes fénnyel ragyogó lámpások lógtak. Maga az ajtó nem kevesebb, mint hat méter magas volt, és a szegecselt, fekete fém meglehetősen nyomasztó hangulatot árasztott. Amennyire James látta, nyoma sem volt rajta se kilincsnek, se zárnak. Blunt továbbra is fáklyáját a magasba tartva lépdelt oda, a táncoló fáklyaláng csontos árnyékát többszörösére nagyítva festette a baloldali falra.

- Apa – súgta James éber figyelemmel. – Hogyan nyílik? Nem is látok rajta zsanért, vagy vala…

A szó a torkára fagyott, ahogy Blunt megközelítette a titokzatos ajtót, ám nem állt meg, mikor elérte, hanem csak ment tovább. James egy pillanatig attól tartott, az apró varázsló egész egyszerűen nekisétál a hideg vasnak, de ehelyett Blunt fáklyája zölden fellángolt, és teljes egészében beragyogta az ajtót. A szegecsekkel teletűzdelt fém erre hullámzani kezdett, mint ahogy a nyári rekkenő hőségben szoktak a dolgok. Amikor a fáklya zöld lángja kihunyt, a hatalmas ajtószárny füstfüggönnyé bomlott szét, ami gyorsan tovaszállt, feltárva egy a távolba vesző, barlangszerű folyosót.

- Ezt nevezem – hajtotta oldalra a fejét Quizling elismerően. – Tehát a vasajtó csak valami káprázat féle?

- Nem egészen – felelte Harry, miközben az Azkaban szívébe tartó Blunt nyomába szegődött. – Az ajtó az volt, aminek látszott. Az igazi káprázat Mr. Blunt mágikus fáklyafénye. Azt az illúziót kelti, hogy átsétálhatunk a szilárd ajtón, így képesek is vagyunk rá.

Quizling kétkedve összevonta a szemöldökét. James gyanította, hogy apja válasza igencsak leegyszerűsített változata az igazságnak, de nem igazán érdekelte a jelenség mögött álló technomancia. Az egész egy nagy kvantum, ahogy minden bizonnyal Zane is fogalmazna, ha itt lenne.

Azkaban előcsarnoka meglepően nagy volt. Gigantikus oszlopok nyújtózkodtak a magasba, mind olyan vastag, akár egy-egy több száz éves fa. Az oszlopok tetején ősi vízköpők kuporogtak, arcuk mogorván meredt lefelé, miközben vállukkal a boltíves mennyezet támaszgerendáit tartották. Ezek után a falak csaknem jellegtelenek voltak, néhol csupán durva, repedezett felületet lehetett látni. Már ahol, hiszen James ízlésének kissé túlságosan ritkára hagyták a lámpásokat, hatalmas, sötéten ásító réseket hagyva a környező terem bizonyos szakaszain.

- Miért nincs itt kandalló? – rázkódott össze, és karjait maga köré fonta.

- Mert varázslók vagyunk – felelte Hardcastle halkan. – Számunkra a kandalló nem csak a fényt és meleget jelenti, sokkal inkább egy utazási módot. Mondjam tovább?

- Ó, értem – bólintott James, miután átgondolta a dolgot. – Persze. Ha nincs kandalló, nincs hop-hálózat. Nincs könnyű kiút.

Miközben Blunt továbbvezette őket egy távoli árkádsor felé, James szeme kezdett hozzászokni a félhomályhoz. Kiszúrt még néhány embert a tágas csarnokban, akik hasonló öltözéket viseltek, mint Blunt, de jóval kevesebben voltak, mint arra számított.

- Apa – súgta, és közelebb húzódott az apjához. – Hol van mindenki? Azt hittem, itt nyüzsögnek az őrök. Ami azt illeti, hol vannak az ajtók? Ez a hely egyáltalán nem hasonlít egy börtönre.

Harry a fiára pillantott, szeme komolyan csillogott a szemüvege mögött.

- Ahogy mondtam, fiam: csak egy út vezet befelé. Egy út be, és egyetlen kifelé.

- Ez mit akar jelenteni?

Harry válaszra nyitotta a száját, de ebben a pillanatban Blunt balra fordult, be egy alacsony folyosóra. Harry, James, Hardcastle és Quizling követték, aztán hirtelen megtorpantak, mikor egy csupasz kőfallal találták szembe magukat. James pislogott, és leárnyékolta szemét a helyiségben uralkodó erőteljes fény ellen. A falakon vastag üveglapok mögött már-már fájdalmas erővel ragyogó fáklyák sorakoztak.

Miközben odalépkedett az üres falhoz, Blunt előhúzta pálcáját. Rákoppintott vele a kőre, mire abból bonyolult mintázatú faragványok serkentek ki, pontosan Blunt varázspálcájának hegye alól. James egy idő után azt is észrevette, hogy a vésetek határozottan egy kis ajtó alakját kezdik felvenni, körülötte megfejthetetlen szimbólumokkal és mintákkal. Aztán az ajtó recsegve-súrlódva kitárult, felfedve a mögötte rejtőző kis, sötét beugrót. Blunt gyorsan az alkóv felé nyújtotta a fáklyáját, mire annak lángja pufogva lengedezni kezdett, mintha hirtelen huzatba került volna. A láng egy utolsó sistergő puffanást hallatott, majd egy zöld villanás kíséretében leugrott a Blunt kezében lévő fáklyáról, be az apró fülkébe. Ott aztán a tűz kavarogva egy éles fénnyel pislákoló gömb alakját vette fel, majd a kőajtó hangos csattanással rázáródott.

- A belépő lángnak rejtve kell maradnia a fogoly kihallgatása során – közölte Blunt komolyan, amint újra visszafordult a többiekhez. – Attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitjuk a cella ajtaját egészen addig, hogy ismét biztonságos nem lesz, ugyanolyan rabok vagyunk itt, mint a bentlakók. Megértették?

A helyiségben mindenki bólintott, kivéve Mr. Quizlinget.

- Hozzákezdhetnénk végre? – vonta fel inkább a szemöldökét türelmetlenül.

- Megvan a fogoly azonosítási száma? – fordult Blunt Harryhez.

Harry biccentett. Hivatalos papírok cseréltek gazdát, amelyekre Blunt éppen csak egy pillantást vetett, aztán megint a kőfal felé fordult. Ismét megérintette azt pálcájával, mire a szépen faragott kőajtót alkotó vésetek mintha visszabújtak volna a pálca hegyébe, csak hogy aztán újra megjelenjenek, és ezúttal összefonódva egy nagy keretet alkossanak. A keret belsejében három szám volt látható: 0-0-0. Blunt a varázspálcával az első számjegyre bökött.

- Hat – mondta. A nullát alkotó faragványok odébb kúsztak, majd egy díszes hatos formáját vették fel.

- Kettő – szólt Blunt a második nullára koppintva, azután pedig: – Kilenc.

Ezek a számok is megjelentek, és a három számjegy tompán felragyogott egy pillanatra, pulzáló lila fényükkel még a helyiség fehér világítását is elnyomva. Ezután az egész fal elmozdulni látszott. Ismét felhangzott az előbbihez hasonló súrlódás, ám ezúttal olyan erőteljesen, hogy James a talpa alatt és a gyomrában érezte a rezgést, majd a kő oldalra csúszott, és a faragott keret, benne a számokkal, hamarosan eltűnt a szemük elől. Egy pillanattal később egy másik ajtó siklott eléjük, mely vastag volt, vasból készült, és csupán egy apró, rácsos ablak látszott rajta. Az ajtó közepén a 001 számsor izzott éles, lila fénnyel. James alig tudta alaposabban szemügyre venni, az ajtó már tovább is állt.

Újabb ajtó következett, mely már valamivel gyorsabban mozgott. Ennek közepére a 002-es számot írták.

James apja kicsit közelebb hajolt hozzá.

- A mi emberünk valahol a tetején lakik, ha jól tudom – szólt halkan.

James szó nélkül bólintott. Az ajtók egyre növekvő sebességgel csusszantak át a kőfal helyén, miközben a súrlódás csaknem sivítássá torzult. A föld mintha átvette volna a hang remegését, és James úgy érezte, mintha még a szemgolyói is vibrálnának az üregükben. Az ajtók hamarosan olyan gyorsan váltották egymást, hogy a közepükön ragyogó számok egyetlen, lila csíkká mosódtak össze. James érzékelte, hogy az ajtók nem csak oldalra mozognak, hanem egy egészen kicsit lefelé is, mintha a hatalmas torony valamiféle csavar volna, mely éppen befúródik Azkaban alapjának a mélyébe.

James várta, hogy az ajtók lassulni kezdjenek, ám ez csak nem történt meg. Legszívesebben megkérdezte volna apjától, milyen mélyre tud menni a cellákkal teli torony, de jól tudta, hogy a férfi valószínűleg úgysem hallaná őt a bömbölő dübörgéstől. Aztán, megdöbbentő hirtelenséggel, a torony fala egyszer csak megállt. Ahogy a kő kőhöz súrlódott, a kattanás olyan fülsüketítő erejű volt, hogy James ösztönösen a füléhez kapta a tenyerét, mire azonban a mozdulat végére ért, már a mozgás és a zaj is véget ért. A csend már-már fülsértő volt az áporodott levegőjű, ragyogóan világos teremben. A szembülső kőfal kellős közepén, mintha csak oda építették volna, ott állt egy utolsó vasajtó, rajta a lila színű 6-2-9 számsorral.

Az ajtó némán tárult ki.

James belesett a mögötte lévő cellába. Meglehetősen apró volt, csaknem olyan széles, mint a jobb oldali fal mellett álló keskeny ágy. James nem látott ablakot az egyébként tökéletesen sima falakon, melyek a cellát alkották. Ahogy az aprócska helyiséget nézte, klausztrofóbia egy újabb hulláma söpört végig rajta. A hátsó falnál, egy egyenes hátú fémszéken alacsony férfi ücsörgött. Vékony volt, kopaszodott, orrán pedig kis, keret nélküli szemüveget viselt, ahogy a jelek szerint egy könyvet olvasott. Nem nézett fel.

- Hat-kettő-kilences bentlakó – szólalt meg Blunt sztoikus nyugalommal. – Ratimir Worlickként azonosították, az Egyesült Államok polgára. Idén, augusztus huszadikán tartóztatták le az angliai Peckham városában, harci bájitalok és sötét varázslatok gyártása és árusítása kísérletének vádjával.

Hosszú szünet következett, mialatt a külső teremben állók mind az apró cellában lévő férfit tanulmányozták. Worlick továbbra sem vett róluk tudomást. Szeme óriásinak hatott a szemüveg mögött, miközben a kezében lévő könyvre meredt. Kisvártatva bágyadtan megnyalta egyik ujját, majd lapozott. James a fekete bőrkötéses könyv gerincére pillantott, melyen jól olvashatóan látszott az arany betűkkel kirakott cím: A FEKETE ALKÍMIA HATALMA.

- Gyalázatosak a körülmények – jegyezte meg Quizling laposan. – Követelek egy privát kihallgatást a kliensemmel, hogy megbizonyosodhassam a mentális állapotáról.

- A mentális állapotával semmi gond – szűrte összeszorított fogai között Hardcastle. – Inkább annak a három aurornak a mentális állapotával törődjön, akik megsérültek az elfogása alatt. Persze, mostanra csak ketten maradtak, akiket kihallgathat, tekintve, hogy Jakob tegnap este meghalt.

- Elég lesz, Titus – utasította őt rendre Harry, noha James érezte, hogy az apja is csak nehezen fogja vissza a dühét. James hallotta, mikor a szülei a Worlick laborján való rajtaütésről beszélgettek. Nem tudott kivenni minden részletet, de ahhoz épp eleget, hogy tudja, a varázsló néhány egészen veszélyes sötét varázslatot kotyvasztott ki, amikhez vagy tucatnyi muglinak kellett áldozatul esnie, hogy meglegyenek a szükséges hozzávalók. A férfi csaknem elmenekült az apja rajtaütése elől, mivel egy vadul burjánzó, porított átkot uszított az aurorokra, hogy lelassítsa őket. Jamesnek fogalma sem volt, mit tehetett az átok, leszámítva, hogy két profi auror szörnyű sérüléseket szenvedett tőle, egyet pedig, Andrea Jakobot, apja egyik legígéretesebb újoncát, meg is ölt.

- Ratimir Worlick – szólította meg Harry hangosan a cellában ülő alacsony férfit. – Tudja, kik vagyunk?

Worlick végre felnézett, ám arca szinte teljesen híján volt a kifejezéseknek. Bagolyszerűen pislogott párat, de nem szólt semmit.

- Önt a mugli és varázsló társadalmak ellen elkövetett bűnökkel vádolják – folytatta Harry. – Valamint azzal gyanúsítják, hogy tagja a Varázslók Egyesült Felszabadítási Frontjának, a Mágiaügyi Minisztérium és tizenkét másik varázsló kormányszerv ismert ellenségének. Ezenkívül bűnrészes lehet egy amerikai szenátor, Charles Hyde Filmore meggyilkolásában is. Ezek a maga ellen felhozott vádak. Kíván élni a jogával, hogy hivatalosan elismerje, avagy tagadja őket?

Worlick úgy pislogott Harry Potterre, mintha az egy különösen érdekes ízeltlábú lenne.

- Erre nem kell válaszolnia, Mr. Worlick – vette át a szót Quizling. – A nevem Monroe Quizling, én vagyok a kinevezett bíra, hogy felügyeljem a tárgyalását. Felteszem, kézhez kapta a hivatalos levelemet. – Mikor elhallgatott, kérdőn Mr. Blunt felé fordult, aki egyet bólintott.

Harry megérintette a fia vállát. James érezte az apjában fortyogó harag hevét, ujjbegyei szinte égettek.

- Állítsa fel! – mondta Bluntnak.

Blunt ismét csak biccentett, majd felemelte a pálcáját, és komor hangon beszólt a cellába.

- Álljon fel, és lépjen az ajtóhoz! Tegye a könyvet az ágyra, aztán hagyja lenn a kezét!

Worlick komótosan végigmérte Bluntot, majd felsóhajtott. Becsukta könyvét, és óvatosan letette azt maga mellé a kopott matracra. Egy pillanattal később felállt, és a cellája nyitott ajtajához lépdelt.

- Elég lesz – szólt Blunt, mire Worlick megtorpant.

Harry lehajolt a fiához, majd a hangját lehalkítva azt mondta:

- Tessék, James! Nézd meg jól! Mondd el nekünk az igazat!

James biccentett, és a homlokát ráncolva alaposan szemügyre vette az előtte álló férfit. Worlick alakja az előtér erős fényében fürdött. James hunyorogva próbált visszaemlékezni a varázslóra.

Persze reménytelen kísérlet volt. Ebben már akkor teljesen biztos volt, mikor az apja megkérdezte, eljönne-e vele az Azkabanba, hogy azonosítsa ezt a szörnyű embert, akit hónapokkal korábban láthatott, azon a rémes éjszakán, melyet azóta a Leleplezés éjszakájának hívtak. Mindenki emlékezett rá – elvégre az az esemény gyakorlatilag teljesen megváltoztatta a világot –, James számára azonban az egész éjszaka elmosódott: az út a Világok közti világba, unokatestvére, Lucy halála, az utolsó kapu, amely a mugli New York és a varázslók által benépesített New Amsterdam ikervárosába vezetett, ahol aztán Petra Morganstern, húga, Izabella segítségével félrerántotta a leplet, mely egészen addig eltakarta egyiket a másik elől. James olyan alaposan nézte végig emlékeit, amennyire csak tudta, gondosan ügyelve minden apró részletre. Ez a férfi, Worlick, vajon ott volt valahol? Lehetséges volna? Olyan kicsinek és gyengének tűnik. Elképzelhető, hogy ő volt az egyik varázsló, aki végezni akart az apjával? Mindnyájukon csuklya volt, amellyel elfedték az arcukat. Egész egyszerűen nem lehetett benne biztos.

- Én… – kezdte James. Arca különös fintorba futott a koncentrációtól. – Nem is tudom…

- A tanú nem emlékszik a kliensemre – jelentette ki Quizling. – Vegyük jegyzőkönyvbe, hogy…

- Várjon – vágott közbe James. Előrébb hajolt, és hunyorogva méregette az Azkaban szürke talárját viselő, alacsony férfit. A ruha lógott rajta, mellén fekete számok hirdették a rabszámot. A talár ujja rövid volt, kilógott alóla a férfi vékony, sápadt alkarja. A rojtos szövet alatt, a férfi bal karján egy megfakult jel látszott.

- Az a tetoválás – mutatott oda James. – Azt hiszem, azt felismerem.

Quizling szeme összeszűkült.

- Azt mondja, a tetoválást? Egészen biztos benne, fiatalember? Több ezer ember volt jelen a Leleplezés éjszakáján, legtöbbjük igencsak távol öntől. Ha az ügyfelem azok között volt, akik állítólag az apjáékat elszállítókon kívántak rajtaütni, ők elég magasan voltak, jóval az utca fényein kívül. Nehezen hiszem, hogy látott volna egy tetoválást abból a távolságból, olyan megvilágításban, és még kevésbé, hogy most képes lenne azonosítani.

James a fejét rázva az apjára pillantott.

- Nem, nem akkorról emlékszem rá. Még korábban láttam, mikor megérkeztünk New Amsterdamba. Amikor a Lincoln Zephyren utaztunk. Emlékszel, apa?

Harry biccentett.

- Persze. Megtámadtak bennünket a VEFF tagjai. Alig bírtunk el velük.

- Seprűn ültek – fűzte tovább James, feljebb emelve a hangját. – Köpenyt és maszkot viseltek, mint mindig, de a menetszél hátralökte a talárjuk ujját, fel, a karjukra. Az egyiküknek egy jel volt az alkarján, épp ott, mint neki is. Pont kilógott a ruha alól. Mondja neki, hogy mutassa meg!

- Ne! – szólalt meg Quizlig hirtelen. – A fiú nyilvánvalóan kitalálja ezt a történetet, hogy hamisan vádolja Mr. Worlickot. Ha olyan biztos abban, amit látott, írja le nekünk a tetoválást. Ha megegyezik azzal, amit a kliensem is visel, akkor a tanúvallomása talán elfogadható, nem mintha túlságosan sokat jelentene. Sok embernek van tetoválása.

Harry vonakodva bár, de bólintott.

- Jól van, James. Jómagam nem emlékszem semmiféle tetoválásra arról az estéről, tehát csakis a te emlékezetedben bízhatunk. Le tudod írni az ábrát, amit a támadónk karján láttál?

James lélegzetvisszafojtva törte a fejét. Az emlékeit arról az éjszakáról szinte csak villanásnyi képek jelentették – a Zephyr, amint leugrik a sínről, és végigszáguld egy zsúfolt, New York-i utcán, pálcák végén villanó átkok, szilánkokra törő üveg. Az őket üldöző alakokra koncentrált, akik úgy rajzottak a vonat körül, akár a darazsak. Emlékezett egy fekete seprűnyélbe kapaszkodó sápadt kézre. Akkor alig fordított figyelmet az alkaron lévő jelre.

- Talán fontolóra kéne vennünk az okklumenciát – javasolta halkan Titus. – Végrehajthatnád te magad, Harry.

- Nem elfogadható – jelentette ki Quizling, – Az amerikai varázslóbíróság nem ismeri el a memóriakifejtést, mint érvényes protokollt, ilyen ügy kapcsán.

- Eszembe jutott – szólt James erőtlenül. – Csak egy pillanatra láttam, de… valami szimbólum volt. Mint egy kör, amit középen egy hasíték metsz ketté.

Alig haltak el az utolsó szavak, James szinte a bőrén érezte, ahogy megváltozik a szobában a hangulat. Hátrapillantott, és meglátta, hogy Hardcastle meredten figyeli az apját. Jelentőségteljes pillantást váltottak.

Blunt ismét előrébb lépett.

- Fogoly – szólt nyersen. – Emelje fel a bal karját és húzza hátra a talárja ujját!

Worlick Jamesre meredt, tekintetében szinte jókedv szikrázott. Lassan felemelte a bal karját, mire a ruhaujj magától hátrahullott. A tetoválás tisztán kivehető volt az éles fényben. Egy kört ábrázolt, melyet egy folyamatosan keskenyedő alak vágott ketté. Az alak egyaránt lehetett pálca vagy tőr.

- A mágia mérlege – szólt Hardcastle. Hangjában szemernyi meglepettséget sem lehetett kihallani.

- Mit jelent? – vonta össze a szemöldökét James.

- Univerzális jele azoknak, akik hisznek benne, hogy a mágikus egyensúly megköveteli minden varázstalan lény kiirtását – magyarázta Hardcastle komoly hangon. – Könyörtelen gyilkosok. A legrosszabb fajta, hiszen ők nem haragból vagy bosszúból ölnek, hanem a tisztaságról alkotott, kifacsarodott fogalmuk miatt. Nem tartják embernek azokat, akikkel végeznek.

- Most már leereszthetem a karom? – kérdezte Worlick. Először szólalt meg ottlétük óta, és Jamest egészen meglepte a hangsúlyából áradó lusta közönyösség. Arckifejezése maga volt a megtestesült unottság, mintha csak egy bosszantó gyerek nyafogását kívánná parodizálni.

- Hát persze, Mr. Worlick – felelte Quizling, majd a többiekhez fordult. – Ez, természetesen, nem jelent semmit. Az efféle tetoválások meglehetősen megszokottak a lázadók egy bizonyos csoportjában. Mr. Worlick bizonyára fiatalabb korában szerezte, azt sem tudván, mit jelképez. Emellett, ez nem szolgál bizonyítékul arra nézve, hogy Mr. Worlick a támadóik közé tartozott.

- Ez igaz – értett egyet Harry. – Elismerem, nem is igazán tűnik annak a harcos típusnak. Mindazonáltal ahhoz elég, hogy bíróság elé vigyük az ügyét. Attól tartok, Mr. Worlick, a közeljövőben nem fogjuk hazaengedni.

Quzling morogva vette tudomásul a döntést.

- Hát legyen, ám privát megbeszélést kívánok folytatni a kliensemmel, hogy tájékoztathassam a rá váró eljárások részleteiről. Ha megbocsátanak…

Quizling ellépett a többiektől, és a nyitott cellaajtóhoz sétált.

- Öt perce van, bíra – szólt Blunt. Quizling nem válaszolt, csak megvárta, míg Worlick utat enged neki, aztán belépett a helyiségbe. A két férfi helyet foglalt a keskeny ágyon, és Quizling behúzta maga után az ajtót, épp csak résnyire hagyva nyitva azt.

- Nagyképű bolond – morgolódott Hardcastle az orra alatt. – Talán Worlick megspórol nekünk egy kis bajt, és valahogy sikerült megátkoznia őt.

Harry felsóhajtott.

- Nem valószínű, Titus. Próbáljuk profikként intézni ezt az ügyet. Elvégre megkaptuk, amiért jöttük. Szép munka volt, James.

A fiú biccentett.

- Nem igazán voltam biztos a dologban. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodtam.

- Néha nem is kell több – felelte az apja.

- De apa… – James szinte suttogóra fogta a hangját. – Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy tényleg ő volt az, a vonat megtámadásánál. Ő túl alacsony és vékony. Akit én láttam, az nagyobb volt. Ezt még úgy is tudom, hogy köpenyt és csuklyát viselt.

- Tudom, fiam – bólintott Harry. – De ez elég indok, hogy egyelőre itt tartsuk. Hamarosan úgyis sikerül összekapcsolni őt a hálózatukkal, és azokkal, akiknek dolgozik. Egy kis szerencsével még őket is sikerül nyakon csípnünk, és jó sokáig az Azkaban vendégszeretetét élvezhetik majd. És ezt neked köszönhetjük.

James felvonta a vállát. Úgy gondolta, nem csinált semmi különöset, főleg nehezet, de remélte, hogy az apjának igaza lesz. Worlick egészen biztosan gonosz, habár nem kimondottan úgy, ahogy arra James számított. A vad düh és bosszúvágy helyett inkább valamiféle hűvös, már-már beteges gyűlölet lengte körül a férfit. Olyan varázsló volt, James ebben nem kételkedett, aki semmiféle bűntudatot vagy megbánást nem érzett tettei miatt. Ha lehetősége lenne, újra megtenné, akár még rosszabbat is. Szerencsére elkapták és börtönbe zárták. És ez egyelőre így is marad.

A cellaajtó kisvártatva újra kinyílt, és a köpenyét meg a bírakalapját igazgató Quizling lépett ki rajta. Mögötte Worlick a priccsen hevert a nyitott alkimista könyvvel a mellén, és csak a lábát lehetett látni belőle. A férfi közönyössége egyenesen hátborzongató volt.

- Végzett? – kérdezte Harry.

Quizling komoly képpel biccentett, majd céltudatos léptekkel elsétált James és a többiek mellett, a jóval sötétebb külső csarnok irányába.

- Úgy látszik, végeztünk – jegyezte meg Hardcastle.

Blunt bólintott, aztán pálcájával a cella ajtaja felé bökött, mire az nagy csattanással bevágódott. Az ajtó és a sziklafal szinte azonnal megindult vissza, ahonnan jött, és ismét felhangzott a torony mennydörgő robajlása. Egy pillanattal később a köröző ajtók ismét megálltak, és újfent a vésetekkel díszített fal előtt álltak. Blunt megkocogtatta a követ a pálcája hegyével, előhívva a kis kőajtót, amely a belépő lángot őrizte. A varázsló visszahívta a lángot a fáklyájára, majd visszavezette Jamest, Harryt és Hardcastle-t a főcsarnokba, ahol Quizling már türelmetlenül várt rájuk.

Senki nem szólt, míg a girbegurba lépcsőn lépdeltek lefelé. James megint az apja előtt ment, Hardcastle pedig a sereghajtó szerepét vállalta magára. Quizling elöl ment, Blunt mellett, és láthatóan magában fortyogva szeretett volna a dolgára menni.

A barlangban nyomát sem látták a szellemhajónak, csak a kivilágított bóják ringatóztak némán a sötétben, éles tükörképeket mázolva a tintafekete vízre.

- A komp hamarosan visszatér – nyugtatta meg őket Blunt. – Mr. Quizling, addig visszaadom önnek a seprűjét.

Harry Quizlinghez fordult a sötétben.

- Felteszem, tájékoztatja a nagykövetséget a látogatásunk eredményéről. Ugye nem kell számítanunk Worlick tárgyalásának megzavarására?

Quizling nem nézett Harryre, és még csak nem is válaszolt. A sötét vízre meredt, és várta a seprűje visszatértét. Blunt a móló szélén állt, a pálcáját és a belépő fáklyát egyaránt a magasba emelve. Egyetlen, zöld szikrát lőtt a barlang távolba vesző mennyezete felé, mely mozgó árnyékokat festett a sztalaktitok közé.

- Mr. Quizling? – vonta össze a szemöldökét Harry. – Minden rendben?

Quizling továbbra sem felelt. A sötétségbe vesző távolból hosszú árnyék indult meg a móló irányába, melyet aztán Blunt ügyesen elkapott. Természetesen Quizling seprűje volt az. Blunt Quizlinghez fordult, és átnyújtotta azt neki, mire a bíra karja előre lendült, és átvette.

James tüdejében bennrekedt a levegő. Ahogy Quizling előre nyúlt, a talárja ujja hátrahullott, láthatóvá téve a férfi alkarját. Bőrén sötét tetoválás éktelenkedett. A mágia mérlege, épp olyan, mint amilyet James pár perce Worlick karján is látott.

- Apa! – kiáltott fel James, és a pálcája után kapott, ám Quizling túl gyors volt. Mikor megpördült, markában már ott szorongatta a saját pálcáját, és vörös fénysugarat küldött Hardcastle irányába, aki a legközelebb állt hozzá. Hardcastle az utolsó pillanatban lebukott, az átok azonban így is megperzselte a köpenyét, olyan közel száguldott el mellette. Egy másodperccel később már Harry és Hardcastle is előkapta pálcáját és tüzelt. Vörös fénysugarak hasítottak a barlang sötétjébe, de Quizlingnek már nyoma sem volt. A víz furcsán felerősítve szállította hozzájuk a seprű suhanását, a férfi köpenyének lobogását és az eszelős nevetést.

- A fenébe! – csattant fel Hardcastle dühösen. – Ez megbolondult.

Harry a fejét rázva dugta zsebre a pálcáját.

- Nem bolondult meg – mondta. – Megszökött.

- De hát Quizling nem egy fogoly – ellenkezett Blunt rideg szemöldökráncolással.

- James egy pillanattal korábban vette észre, mint én – ingatta tovább a fejét Harry. – Rajta volt a tetoválás, ugyanaz, mint Worlick karján, márpedig Quizlingnek nem volt tetoválása, mikor idejöttünk.

James, habár egyetlen árva bűbájt sem lőtt ki, elszántan szorongatta a pálcáját.

- De akkor hogy került rá? Egész idő alatt összejátszott Worlickkal?

- Nem – felelte Harry, majd Blunthoz fordult. – Nem játszanak össze, és az az ember nem Quizling volt. Annak, aki most szökött meg, azért volt ugyanolyan tetoválása, mint Worlicknak, mert ő volt Worlick. Mr. Blunt, bízom benne, hogy tartanak itt valahol néhány seprűt vészhelyzet esetére…

- Igen, tartunk, Mr. Potter – sietett a válasszal Blunt. – Itt tartjuk őket, a barlangban.

- Szükségünk lesz kettőre – mondta Harry. – James, te bemész Mr. Blunttal. Nézzétek meg, mit találtok Worlick cellájában! Remélhetőleg Mr. Quizling még életben van. Ha igen, együtt visszamentek a komppal a szárazföldre, megértetted?

James kihúzta magát, és határozottan bólintott.

- Igenis, úgy lesz.

Időközben Mr. Blunt magához hívott még két seprűt, melyek meg is érkeztek a sötétből. Harry és Hardcastle elkapott egyet-egyet, egy másodperccel később pedig már a levegőben voltak, és megkezdték az üldözést.

- A szárazföldi mólónál találkozunk! – kiáltotta vissza James apja. – Légy óvatos, James!

Ahogy az apja és Hardcastle gyorsítottak, versenyt repülve a sötét vízen száguldó tükörképükkel, James utánuk kiabált.

- Az leszek! Ne hagyjátok meglógni, apa!

De addigra már eltűntek szem elől, és nem maradt más utánuk csak a hideg csend, és James növekvő aggodalma.

Mikor Blunt újra kinyitotta a 629-es számú cella ajtaját, az odabent talált kép semmit sem változott. Az ágyon még mindig ott feküdt hátán az előbbi alak, és még mindig csak a lába látszott, arcát eltakarta a mellkasán nyugvó nyitott, fekete könyv. Blunt óvatosan, pálcáját előre szegezve lépett közelebb, hogy szemügyre vegye a foglyot, aztán fojtott káromkodás kíséretében lejjebb eresztette a varázspálcát.

Az odakintről leskelődő James tétován azt kérdezte:

- Tényleg… Quizling az?

Blunt bólintott. Előre hajolt, ezzel egy pillanatra kikerült James látóteréből, majd fehér villanás látszott, mire a fekvő alak összerezzent és elejtette a könyvet.

- Mi az?! – kiáltotta egy hang. – Ezt nem teheti! Én egy bíra vagyok! Én…

- Nyugalom, Mr. Quizling – szólt rá Blunt. – Elkábították, noha nemigen kéne meglepnie. Egy-két perc és jobban lesz.

Quizling, hátát szilárdan a kőfalnak vetve, ülő helyzetbe tornázta magát.

- Követelem, hogy árulják el, ki tette ezt velem! Ki hagyta jóvá…

- Senki sem hagyta jóvá – vágott közbe Blunt. Még utoljára végigmérte a varázslót, aztán sarkon fordult, és kisétált az előtérbe. – Talán érdekelheti, hogy ez a drágalátos „kliense” műve. Személyazonosságot cserélt magával, feltehetően százfűlé-főzet segítségével véve fel a maga alakját, noha el nem tudom képzelni, hogyan juthatott hozzá e falak között.

Quizling még akkor is pufogott, mikor Blunt nyomában ő is kilépett a cellából.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy létezik ésszerű magyarázat a történtekre. – Elhallgatott, és összehúzott szemét Bluntra szegezte. – Nyilván nem gyanúsítanak azzal, hogy esetleg bármilyen módon asszisztáltam volna Mr. Worlicknak, ugye? Nem hiszik, hogy én csempésztem be valamilyen bájitalt a számára.

Blunt megtorpant, ám nem fordult meg, csak felsóhajtott.

- Nem, uram. Nem hiszem, hogy képes lett volna ilyesmire.

- Mérget vehet rá, hogy nem – bólogatott Quizling határozottan. – Én az Egyesült Államok Varázslóbíróságának egy bírája vagyok. Jelszavaim az igazság és az objektivitás. Én…

- Felteszem, szüksége lesz egy új köpenyre a komphoz – szólt Blunt menet közben. – A kliense magával vitte a ruháit is.

Quizling megtorpant és végignézett magán. Még csak most tűnt fel neki, hogy már nem a komphoz kapott köpenyt, valamint a hivatalos bíraköpenyt és kalapot viseli. Arca elgyötört fintorba futott, aztán Jamesre pillantott.

- Felteszem, az apád és a túlfejlett grizzly kollegája Mr. Worlick nyomába eredtek.

- El is fogják kapni – biccentett James. – Ők a legjobbak.

Quizling bólintott, szemöldökét azonban továbbra is összevonta.

- Akkor nincs miért aggódnunk, ugyebár. Gyere, fiam! Hagyjuk magunk mögött ezt a szörnyű helyet!

A szellemhajó nem sokkal azután kötött ki, hogy James, Quizling és Blunt visszaértek a mólóra. Miközben Quizling feltessékelte Jamest a fedélzetre, Blunt kimért pillantást váltott Jamesszel.

- Legyen óvatos, Mr. Potter! – szólt jelentőségteljesen. – Egy gyilkos van szabadlábon, feltéve, hogy az apja és Mr. Hardcastle még nem találták meg.

- Én nem aggódnék a helyében, Mr. Blunt – felelte Quizling. – Én vagyok Mr. Worlick bírája. Ha összefutnánk, minden bizonnyal rájönne, hogy segíteni jöttem. Nem fog bántódásunk esni.

Blunt a barlang mennyezete felé pillantott, mintha csak egy szemforgatást akarna elleplezni. James biccentett.

- Köszönöm, uram – mondta, miközben felmászott a szellemhajó fedélzetére. – Óvatosak leszünk.

Egy pillanattal később a szellemhajó némán elsodródott a mólótól, apró hullámokat verve csupán a tükörsima vízen. Blunt a fáklyáját magasba emelve figyelte őket, míg a hajó ki nem siklott a barlang száján, az azon túl hömpölygő ködbe. Ahogy a csónak nyílt vízre ért, és maga mögött hagyta az égbenyúló tornyot, James hátrafordult, és felnézett rá. Az Azkaban csúcsán többé nem a zöld fény világlott. Most a jelzőtűz vörösen izzott, veszélyt jelzett. Azkaban biztonságán rést ütöttek; egy rab megszökött. Amíg Blunt nem említette, Jamesnek eszébe sem jutott, hogy esetleg belefuthatnak a szökevény eszelősbe, mielőtt az apja és Titus Hardcastle elcsíphetnék. Gondolatban figyelmeztette magát, hogy legyen résen, köpenyének zsebében szorosan markolta pálcáját.

A tomboló szél baljóslatúan fütyült a szellemhajó ősöreg vitorlái körül. A törzs alatt érdes hullámok keltek, melyek aztán a hajónak csapódva hűvös vízpermetté robbantak. James aggodalmasan figyelte a távolt, alig várta, hogy végre kijussanak a ködből, minél távolabb az Azkabant körbelengő régi mágiától.

- Az apád és a barátja – szólalt meg nagy sokára Quizling – jók abban, amit csinálnak, igaz?

James összevont szemöldökkel pillantott hátra a férfira.

- Igen. Az apám a főauror, Titus Hardcastle pedig a legjobb embere. Mit gondol, más különben hogy kapták volna el eleve azt a szörnyű Worlickot?

Quizling biccentett, majd semmitmondóan felvonta a vállát.

- Gondolom, igazad lehet. Mindazonáltal a módszereik hagynak kívánnivalót maguk után, nem úgy véled? Hagyták, hogy a társaik megsérüljenek, sőt, meghaljanak, csak hogy elkapjanak egy olyan, relatíve ártalmatlan embert, mint Mr. Worlick. Azért ez elég extrém húzás, ha engem kérdezel.

- Persze – hagyta rá James, immár újra a szürke hullámokat pásztázva. – Nem mintha valaki kérdezte volna.

Quizling elmosolyodott, majd könnyedén felnevetett.

- Szörnyű embernek tartasz, igaz?

James nem felelt. Továbbra is a ködre meredt, és türelmetlenül várta, mikor tisztul már ki az idő. Csodálatos, nyári nap volt, mielőtt beúsztak volna az Északi-tenger ködébe. Remélte, hogy még mindig ez a helyzet. Remélte, hogy ragyogni fog a nap, és az apja meg Titus Hardcastle már a parton fogják várni őket, Worlick pedig ismét őrizetben lesz.

- Nem kell válaszolnod – folytatta Quizling. – Rá van írva az arcodra, James. Úgy gondolod, majdnem olyan rossz vagyok, mint akit képviselek, Mr. Worlick. Azonban hadd tegyek fel egy kérdést, fiam! Tényleg azt hiszed, hogy a dolgok mindig fehérek és feketék, ahogy az apád beállítja? Elárulom neked, hogy nem. Sőt, elárulom, hogy Mr. Worlick sem az a rémséges gazfickó, akinek hiszed.

James szívből kívánta, hogy bárcsak befogná végre a bíra.

- Ezt a Wizengamot feladata eldönteni – felelte anélkül, hogy a férfira nézett volna. – Csak várjunk, és kiderül.

- Néhányan egyáltalán nem tartják Mr. Worlickot gazfickónak. Néhányan, habár ez bizonyára meglep, egészen másnak nevezik… hősnek.

James gerince mentén végigfutott a hideg. Quizling felé fordult, aki még mindig rá mosolygott. Vidám mosoly volt, halvány, csaknem közönyös. James addig a pillanatig nem is látta Quizlinget mosolyogni.

- Dunsztom sincs, kik lehetnek azok, akik hősnek tartják Worlickot – mondta. – De azt tudom, milyen egy hős. Mint az apám.

- Á, igen, a Nagy Harry Potter – bólogatott Quizling, és mosolya tovább szélesedett. – Igazán kár, hogy végül a történelem rossz oldalát választotta. Figyelemreméltó férfiú. Sajnálatos dolog látni, miként…. pazarolja el a tehetségét.

James kihúzta pálcáját a zsebéből. Nem kimondottan azért, hogy Quizlingre fogja, mindössze meg akarta mutatni a varázslónak, hogy tudja, James nagyon komolyan gondolta, amit mondott. Quizling azonban mintha csak erre várt volna, keze előre vágódott, és egy pillanattal később kicsavarta a varázspálcát James markából. Quizling mosolyogva nézegette a szerzeményét, míg James tágra nyílt szemekkel hátrált el tőle.

A férfi mosolya aztán váratlanul semmivé lett.

- Sajnálom, James. Beláthatod, hogy szükségem volt egy pálcára. Remélem, nem bánod.

James tovább hátrált, és közben akaratlanul is feltűnt neki, hogy Quizling hangja most mintha valamivel másabb lett volna. Valahogy sokkal magasabban, reszelősebben csengett. Fagyos szél söpört végig a szellemhajón, köpenyeik a lábuk körül csapkodtak.

- Maga… maga nem Quizling – nyögte James, mikor letaglózta a felismerés.

- Okos fiú – szólt a férfi James pálcáját fényesítgetve. Most már az arca is változni kezdett. A csuklya alatt dúsabb lett a szemöldök, a hajvonal visszahúzódott és meggyérült, a hegyes orr rövidebb lett és belapult, a vékony ajkak pedig húsosabbakká, malacszerűvé váltak. A James előtt álló alak néhány másodperc alatt átváltozott Quizlingből Worlickká.

- Lenyűgöz téged az eszességem – mondta Worlick. – Pedig nem kéne. Ami számodra zsenialitás, számomra csupán józan, paraszti ész. Valóban százfűlé-főzetet használtam, hogy felvegyem a bírám külsejét, azonban ahelyett, hogy rögtön helyet cseréltem volna vele, imperizáltam, a saját pálcájával létrehoztam karján a tetoválásom másolatát, aztán kiküldtem, hogy tegyen úgy, mintha én lennék. Úgy terveztem, hogy elvigye az apádat és a pajtását egy jó kis seprűs üldözésre. Aztán a szegény, balek Mr. Quizling álcája mögé bújva egyszerűen csak kisétáltam a saját börtöncellámból, ráadásul maga az őr kíséretében. Te talán zsenialitásnak hívod. Én egyszerű problémamegoldásnak.

- Én gyáva alattomosságnak hívom – köpte James. Háta a hajó korlátjának ütközött.

Quizling vállat vont, majd végigmutatott a fiún.

- Ami igaz az apádra, ugyanúgy igaz rád is, fiam – szólt, a saját pálcája fölül meredve Jamesre. – Ahogy az apád, te is a történelem rossz oldalát választottad. Akiket most rágalmaztok, hamarosan hatalmas erő birtokosai lesznek. Akkor áll be a valódi egyensúly, ha a varázslóvér gyökerestől kiírtja az alsóbbrendű fajokat. Mikor eljön ez az idő, nem csak, hogy meglesz a hatalmunk… – Jamesre fogta a pálcát, és fejét kissé oldalra döntötte. – Akkor már a szándék is a birtokunkban lesz… hogy használjuk.

James nem tudta, mitévő legyen. Worlick a saját pálcájával akarja megölni. Tekintete végigsöpört a fedélzeten, hátha észrevesz valamiféle fegyvert, ám nem járt sikerrel. Aztán hirtelen az eszébe jutott egy ötlet.

- Lehet, hogy rendelkezik a hatalommal – kiáltotta James. Kihúzta magát, állát előre vetette. – De hadd kérdezzek valamit, mielőtt használná!

Worlick az égre emelte a szemét.

- Kérdezz csak, kölyök!

- Mondja – szólt James, miközben kitárta a fekete, külső köpenyét és hagyta, hogy belekapjon a szél –, tud úszni?

A köpeny feldagadt a széltől, majd elröppent, és úgy siklott a hullámok fölé, akár egy papírsárkány. Azonnal megszólalt egy harang. James a szellemhajó kormányosfülkéjére kapta a pillantását. A kis építmény falára szerelt patinás rézharang tisztán csengve jelezte a veszélyt. A hajó mély morajlással előre dőlt, és miközben megindult az ólomszínű víz felé, a hullámok már egészen a vitorlákig csaptak.

- Te idióta! – kiáltotta Worlick. Nem tudta levenni tekintetét a hullámokról, melyek lassan teljesen bekebelezték hajójuk orrát. – Mindkettőnket megölsz!

James nem válaszolt. Oldalra vetette magát, majd a tat felé iramodott, be a kormányoskabin mögé. A fedélzet egyre meredekebb lett, ahogy a szellemhajó a mélység felé vette az irányt. A kormányosfülke hátsó falához korhadt létra volt erősítve. James gyorsan felmászott, és a fülke lapos tetejéhez lapult.

Odalent Worlick mintha megfeledkezett volna róla, a korlátba kapaszkodva igyekezett menteni az életét, minél hátrébb mászni az orr résztől, mely egyre mélyebbre süllyedt a hullámok közé.

Váratlanul egy langyos széllökés söpört végig Jamesen. Ő felnézett, és meglepve látta, hogy a hullámokon napfény szikrázik, a víz fölött pedig sirályok köröztek. A madarak mögött, ugyan még mindig csak halványan, de a távolban ott látszott a part. James még a kikötő mólóját is ki tudta venni. Talán képes volna elúszni odáig.

A szellemhajó meg-megremegett, ahogy a tengervíz elöntötte a belsejét, és tovább húzta lefelé. Mostanra már csaknem félig a víz alatt volt a törzs, és nagyon gyorsan süllyedt tovább. A hajó oldalra billent, azzal fenyegetve Jamest, hogy lecsúszik a kabin tetejéről, be a vízbe.

Hirtelen különös zaj töltötte be a levegőt. Olyan átható és hangos volt, hogy James először azt hitte, távoli mennydörgést sodort feléje a szél. Továbbra is a szellemhajó tetejébe kapaszkodva körbekémlelt, és amit látott, attól meghűlt ereiben a vér.

Szürke forgószél bukdácsolt a süllyedő hajó irányába. Alja a hullámok felszínét nyaldosta, habos hegeket hagyva maga után. Csakhamar a szellemhajó fölé tornyosult, elfedve azt vonagló árnyékával. A szél ereje és a felkavart vízpermet csípte James szemét. Attól tartott, a forgószél mindjárt magába nyeli a szellemhajót, felkapja azt a vízből és fogpiszkáló méretű darabokra aprítja rémséges erejével, azonban a víztölcsér megkerülte a hajót, megforgatta azt néhányszor, majd lassulni kezdett. Mikor a forgószél köde felszállt, egy nő bukkant fel a helyén. James látta őt a hullámok között állni, és képtelen volt bármiféle hangot kipréselni a torkán.

- Szervusz, James! – üdvözölte a nő. – Látom, jó kis pácba keverted magad.

Judith volt, a Tó úrnője. A fiúra mosolygott, majd megrázta a fejét, és haját hátravetette. Furcsamód, mintha egyáltalán nem is lett volna vizes.

- Szívesen segítenék, de egy kicsit sietek. Köszönöm, hogy eddig Mr. Worlickkal tartottál. Azt hiszem, hamarosan találkozunk.

A szellemhajó megkínzott nyögést hallatott, a víz bugyogva bukott át a kormányosfülke tetejének peremén, de a Tó úrnője csak nevetett. Előre nyúlt, mire karjai vízcsápokká alakultak, és a hullámok fölött Worlickhoz kígyóztak, aki a felemelkedett tatrészen húzta meg magát. Egy pillanattal és egy gurgulázó sikoltással később a férfit elnyelte Judith szörnyűséges ölelése. Magához húzta a varázslót, aztán megfordult, hogy távozzon. A forgószél ismét feltámadt körülötte, a tenger tajtékot vetett, Jamest hűvös, ködös szél borította be. Lebucskázott, érezte, ahogy a szellemhajó eltűnik alóla, aztán csak arra eszmélt, hogy körbeveszi az Északi-tenger hideg sötétje.

Néhány pillanattal később pálcátlanul, elázva és teljesen elveszve áttörte a vízfelszínt. A forgószélnek nyoma sem volt, ahogy a Tó úrnőjének és kegyeltjének, Ratimir Worlicknak sem.

James hangosan káromkodva belecsapott öklével a vízbe.

Egy perc múlva, mivel úgysem tehetett mást, felfeküdt a vízre, és úszni kezdett a part irányába. Még félúton sem járt, mikor az apja és Titus Hardcastle rátaláltak seprűjükön. Addigra a nap lemenőben volt, az égen alacsonyan szálló felhők gyülekeztek, és a nap hivatalosan is bevonult James legszörnyűbbjei közé.

Folytatása következik…